KISKERTES BRINGA – „Mi? Nemzeti?”

Már a függőágyas bicikli építése közben rájöttünk, hogy mi nagyon akarjuk ezt a bringás projektet. Éppen ezért elindult az ötletelés: milyen biciklik szülessenek még? Szerencsére a hülyeség jól megy, ráadásul körül vagyunk véve olyan emberekkel, akik szintén nincsenek kreativitás híján, így gyorsan jöttek a különféle bringatervek. A neten is keresgéltünk, és innen inspirálódva Ben elhatározta, hogy épít egy páros biciklit. De nem tandemet ám: két, párhuzamosan egymás mellé hegesztett bringát, amit két ember külön teker.

Gondoltuk, ha már ilyen lesz, ahhoz két pontosan ugyanolyan bicikli kellene. Meg is látogatta Ben az egyik neves hipermarketet, azonban mire elért a kasszáig a választott biciklikkel, addigra az egyik már egy nyolcassal volt gazdagabb. (Azért megnézném az áruház kamerafelvételeit, hogy vajon mit csinálhatott velük…)

Nyilván ilyen rossz bicikliből nem lehet, így jött egy sportáruház, és két jól guruló bringa. Igen ám, de ezt most szét kell flexelni, aztán meg hegeszteni. A szívünk szakadt meg az első vágásnál, hiszen ez mégiscsak egy vadiúj valami! (Mostanra bezzeg már…)

A biciklik közé összetartónak rudakat terveztünk, először olyanokat, amik mozognak, de valamiért végül mégis úgy döntöttünk, hogy legyenek fixen. Jó ötlet volt. Szépen működött így is a dolog.

Az első próbakör inkább egy próbaszenvedés volt.

Felborulni ugyan nem borultunk fel, mivel mégis egy széles szerkezetről beszélünk, viszont mindenki arra kormányzott, amerre akart, minek következtében nem nagyon haladtunk semerre. Ebből adódott a gondolat, hogy a kormányokat valahogy egymáshoz kellene rögzíteni. Akkor legalább az erősebb nyer. Így alakult ki a kis holtjátékos kormányszerkezet, ami szuperül működött. Ha elég erőszakos voltál, nem kellett figyelni arra, hogy a másik merre akar menni.

Akkor festhetünk, az úgyis remekül megy.

A múltkoriból tanulva a lehető legjobban átgondoltunk mindent. Kell egy világos alapozó, aztán arra két szín. A koncepció Melindáé volt: az egyik bicikli elől piros és hátul zöld, a másik pedig fordítva. Miért ezek a színek? Hiszen a másik bringa is jó élénk volt, és mindenképp olyan színek kellettek, amit annál nem használtunk.

Kimértük, hogy hol van a szerkezet és a vázak közepe, leragasztottuk aprólékosan, és kezdődhetett a festés. Szépen odafigyelve alakultak a színek. Alig folyt a festék, elégedettek is voltunk, míg a szomszédunk egyik nap meg nem jelent, és azt nem mondta: de jó, ez egy magyaros bringa? Ettől a perctől kezdve gyönyörű biciklink magyar zászlóvá változott a szemünkben. Hiába csak a két szín, hiába egy csepp fehér sincs benne, mégis. Az ötödik nemzetis visszajelzés után nem volt mit tenni: több napos őrlődés után eldöntöttük, átfestjük.

Mindkét festék remekül fedett, így szabad volt a döntés. Figyelmen kívül hagyva a sok leragasztgatást és aprólékos odafigyelést, egyszerűen csak átkentük a piros részeket zöldre. (Megúsztuk 4 réteg festékkel.)

A bicikli valódi témáját Eszter találta kis mutánsunknak: egy virágládát képzelt a hátsó keresztvasra. Nem volt kérdés, ezt meg kell csinálni. Csak hát Ben nyaralt, és éppen csak egy délutánra, a felvonulásra ugrott haza Franciaországból (a mutánsbringákért ugyebár mindent alapon), így Roland és Melinda ketten ugrottak neki a virágláda projektnek. A rögzítés stílusosan két mászókötéllel lett megoldva természetesen ideiglenesen (még hónapokig az a kötél és az a csomó tartotta), a ládába büdöske került.

A mutánsbringa felvonulásra így már két biciklivel mehettünk: Roland és Sári a függőágyassal, Ben és Melinda pedig a virágossal. Még csak éppen gyülekeztünk, mikor a felvonulóknak hála megszületett a tökéletes név: kiskertes bicikli.

Virágos mutánsunk stabil és gyors, valamint még hátra is lehet fordulni rajta, ha az ember eléggé bízik a partnerében.

Volt már benne krizantém, rozmaring, hanga, törtek már vele össze többszázezres lámpát, részt vett bringás reggelin, repült már a levegőben egy felvonulás alkalmával, lett már kifli a kerekéből egy komoly driftelés következményeként… folyt köv…

Egyszóval ez a bringa valóban él!